Interjúk
Az alábbiakban a KSE szakosztályvezetõinek,
valamint a KSE-n kívül létezõ sportágak
képviselõinek beszámolóját olvashatják
A csapat
nem tart igényt Vojnára - Elbocsátó szép üzenet? 11-15-05
A nyárvégén még az volt a kérdés,
hogy sikerül-e a KSE-nek az idei C-osztályos bajnokságban szerepelnie,
egyáltalán megmarad-e a város futballcsapata. Az őszi idény előtt
megoldódni látszottak a szakosztály főként anyagi jellegű gondjai.
A csapatot mégis csak felvállaló önkormányzatnak és néhány lelkes
támogatónak köszönhetően a KSE ismét harcba szállhatott az előző
bajnokságon megkopott becsületéért. Az eredmények nem maradtak el,
ám teljesen nincs minden rendben a klub háza táján.
Vojna Levente, a KSE játékosa és egyben támogatója – a bajnokság
indulásakor 180 millió lejjel segítette a csapatot! – változatlanul
nehezményezi, hogy szponzorként nem szólhat bele a keret összetételébe,
illetve Gál József edző munkájába. Az utóbbi hetek során az edzéseken
a helyzet egyre inkább elmérgesedett, több játékos is nem tetszését
fejezte ki Vojna magatartását illetően, sőt olyanok is akadtak,
akik kijelentették: nem hajlandóak a „békétlenkedővel” egy csapatba
játszani.
Gál József edző
–Remélem, senki nem dönt úgy, hogy
emiatt elmegy a csapattól – nyilatkozta lapunknak Gál József. –
Volt egy három hetes időszak, amikor zúgolódtak a játékosok, ez
érezhető volt a csapat játékán és hangulatán egyaránt, ugyanis Vojna
Levente rosszul értelmezte elnökségi hatáskörét, és sértegette a
játékosokat. Remélhetőleg minden visszaáll a rendes kerékvágásba.
Személyesen jeleztem neki, hogy nem tartok igényt rá, mint játékosra.
Főként azért, mert a játékosok tiltakoznak ellene. Az edzésekről
nem tilthatom le, jöhet, mert engem nem zavar, de nem tartok rá
igényt. Meg kell értenie, hogy viselkedésének köszönhetően a jelenlétében
nincs meg az az egészséges csapatszellem, hangulat, ami a jó munkához
szükséges.
A november 4-i hazai döntetlen azonban nem irható a Vojna Levente
keltette „hangulat” számlájára. Gál elmondásai szerint várható volt
a csapat erőnléti visszaesése, ugyanis a nyári felkészülés nem volt
elegendő ahhoz, hogy a futballisták a legjobb formájukba kerüljenek.
– A hátralevő mérkőzéseken bármi megtörténhet, hiszen csoportunkban
játszó csapatok között nincs lényeges különbség, mindenki le tud
győzni mindenkit, csak akarat kérdése – latolgatta a kék-fehérek
esélyeit az edző, kihangsúlyozva, hogy a Nyárádtő elleni utolsó
mérkőzéstől mindenképpen pontot fog szerezni a kézdi tizenegy.
Dimény Árpád
Akár Bátorfi
Csillával is felvehetné a versenyt
Megmentette csapatát a kiesésétől
– Interjú Szász Kinga asztaliteniszezővel –
A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Sportklub
tavaly szeptemberben vett búcsút Szász Kingától, nagyreményű asztaliteniszezőjétől.
Kingának egyedülálló esélye adódott: új lehetőségek nyíltak előtte,
amelyet nem habozott megragadni, felfelé ívelő sportkarrierjét a
Nagykanizsa Sörgyár SE színeiben építi tovább. Tervei megvalósítása
érdekében nemcsak csapatától, de iskolájától is meg kellett válnia:
a Nagy Mózes Gimnáziumban szerzett tudását azóta Nagykanizsa rangos
tanintézményben, a Batthyány Lajos Gimnáziumban gazdagítja. Kinga
utolsó évesként az érettségi vizsgák írásbelijét maga mögött tudva
látogatott haza.
– Itthon is számos sikernek örvendtél, mégis
tovább kellett lépned. Mivel magyarázható ez a döntésed?
– Sajnos, lányjátékosként egyedül maradtam, nem volt csapatom, nem
tudtam versenyeken részt venni, nekem pedig célom volt, hogy tovább
haladhassak.
– Honnan adódott ez a lehetőség, és miért
pont Nagykanizsára esett választásod?
– Egykori edzőm, a kézdivásárhelyi származású, jelenleg Hévízen
élő Márk Katalin ajánlott a nagykanizsai sportegyesület edzőjének
a figyelmébe. Itthoni eredményeimnek köszönhetően csak igent kellett
mondanom, és attól a perctől kezdve már ők egyengették az életutamat,
ők írattak be a város legjobb iskolájába is.
– Nehéz volt alkalmazkodni, megszokni az
új életet?
– Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, főként az iskolában. Az
ottani tananyag, a híresztelések ellenére nem könnyebb. Hiányos
volt a magyar történelemtudásom, és mivelhogy itthon idegennyelv-osztályban
jártam, nagy lemaradást kellett behoznom matematikából is, erre
ugyanis Magyarországon nagy hangsúlyt fektetnek, függetlenül a profiltól.
A sport terén ennél könnyebben ment a bizonyítás. Az NB 1-A-ban
versenyző asztalitenisz csapatunk a kieső helyen volt, ahhoz, hogy
a bajnokságban maradhasson, le kellett győznünk Mohácsot és Szombathelyt.
Megszállottként játszottam, minden mérkőzésemet megnyertem, mondhatni
megmentettem a csapatot a kieséstől.
– Nemcsak a Kovászna megyei sajtó figyelt
fel rád, tudtommal számtalanszor szerepeltél az anyaországi lapokban
is. Milyen eredményekkel büszkélkedhetsz?
– November elején az ifjúsági ranglista-versenyen bejutottam a legjobb
16 közé. Jó eredményként könyvelem el, lévén, hogy már eleve hátránnyal
indultam, hiszen három selejtező mérkőzést kellett megnyernem ahhoz,
hogy megméretkezhessek, tudniillik a nevem nem szerepelt a magyar
ranglistán. Decemberben több bajnokságon is sikerült bizonyítanom.
Zala megye bajnokságán a 2004-es év legjobb ifjúsági leány asztaliteniszezője
címmel tüntettek ki. A Kanizsa-kupa nemzetközi versenyen az ifjúságiaknál
a második, felnőtteknél a harmadik helyen, párosban pedig szintén
második helyen végeztem. A tavalyi Mura–Dráva-kupán a Sörgyár SE
a csapatversenyben első lett, én pedig az ifjúságiaknál egyéniben
győzedelmeskedtem. Az volt a legnehezebb, hogy a vetélkedők mellett
az érettségire való készülésre is összpontosítanom kellett.
– Az idén tovább szaporítottad az éremgyűjteményedet?
– Ez idáig főként az NB I-es fordulókon vettem részt, más lehetőség
nem nagyon adatott, amúgy persze tanulnom is többet kellett. Legutóbb,
június 5-én, az idei Mura-Dráva-kupa nemzetközi versenyen a női
egyéni bajnoki címet szereztem meg, párosban, Ober Andreáéval pedig
harmadikok lettünk. Az újdonság az, hogy idéntől már csak felnőtt
korosztályban vehetek részt a ranglistaversenyeken, ez számomra
újabb kihívásokat jelent. Például a Mura-Dráva-kupán a 40 éves,
már rutinosnak számító Mausz Éva volt az ellenfelem, akinek korábban
Bátorfi Csillát is sikerült megvernie. Ezúttal én kerültem ki győztesnek.
– Milyen elvárásaid vannak önmagaddal szemben?
– Minél több fordulót nyerjek meg az NB I-ben. Eddig ugyanis fordulónként
a négy mérkőzésből általában háromban sikerült fölülkerekednem.
Elsősorban magamnak akarok bizonyítani, ehhez viszont úgy érzem,
növelnem kell az edzéseim számát.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– A csapatom az elkövetkezőkben is számít rám, ennek függvényében
kellett döntenem a tovább tanulást illetően is. Nagykanizsán választottam
főiskolát, idegenforgalmi és szálloda-szakon folytatom tovább, ugyanakkor
el szeretném végezni a kétéves edzői iskolát is.
(dimény)
Ügyvédi diplomával
száll ringbe
P. Mobil-számmal készül
– Interjú Lungu Csavar Csaba K1-edzővel –
A kézdivásárhelyi Harcosok Klubjának
alapítója nemcsak az élet iskoláját járta ki, de végzett már szakiskolát,
líceumot, posztlíceumot és egyetemet is – jelenleg államvizsga előtt
álló jogászhallgató. Hobbiszinten németjuhász kutyák kiképzésével
és tenyésztésével foglalkozik.
Már gyerekkorában érdekelte minden,
ami a harcművészettel kapcsolatos, 16 éves volt, amikor Szabó Ottó
mester befogadta csapatába. Ott sajátította el a karate, pontosabban
a Shito-Ryu alapfogásait, amit bevallása szerint főként az utcai
bunyók során fejlesztett tovább. Csaba nemrég Brassóban letette
a bírói vizsgát, így hamarosan a local-combatok mérkőzésvezetői
szerepében láthatjuk a ringben. Mindemellett nemcsak oktatóként,
de versenyzőként is ki szeretné próbálni magát.
– Melyek voltak
az első tapasztalataid a küzdősportokkal?
– Suhanc koromban kezdtem el karatézni, akkoriban egyenesen kerestem
a bajt, alig vártam, hogy a frissen tanult technikákat már hazafelé
kipróbáljam. Persze, mindez a mester fülébe jutott, és kitiltott
a csapatból. Akkor tanultam meg az egyik alapigazságot, hogy egy
ütés az csak egy ütés, az számít, hogy mit érzel utána.
– Mit jelent számodra a K1?
– Annak ellenére, hogy divatsport lett a K1, aminek nagyon örvendek,
számomra ennél jóval többet jelent, nemcsak munkává, de életformává
is vált. Ebben a sportágban ötvöződik mindaz, amit tanultam. A kevés
szabály, ami érvényben van a K1 harcban, hitelesebbé teszi az összecsapást,
mint bármely más küzdősport esetében.
– Mire készíted fel a tanítványaidat?
– Először megtanítom gondolkodni, majd védekezni, azután pedig ütni
és csak a legvégén harcolni. A saját hibáimból okulva arra is tanítom,
hogy soha ne kezdeményezzenek meggondolatlanul verekedést. A küzdősportokban
nem az izomtömeg a meghatározó, hanem az ész és a gyorsaság. Hiszem
és vallom Szabó Ottó, egykori mesterem elméletét: nem az a hős,
aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül múlja fölül az
ellenfelét.
– Mik a terveid a közeljövőben?
– Versenyezni szeretnék 65 kilós kategóriában, és erre most már
a feltételek is adottak, egyik edzőtársamnak köszönhetően komoly
felszereléssel edzhetünk. Ami még hiányzik, azok az edzőtáborok.
Álmom az, hogy a ringbe lépve Kézdivásárhely zászlaját meglobogtathassam
a Pro TV kamerái előtt. Már a harci indulómat is kiválasztottam
(nevet), a P. Mobiltól a Menj tovább című dalt.
Dimény Árpád
Interjú
Pap Ferenc mesterrel, a K1-gálák kezdeményezőjével
- Márkus és Gombos felfedezője
Pap Ferencről kevesen tudják, hogy
az ő nevéhez fűződik az ún. utcai harcok, K1-gálák és „local combat”-ok
meghonosítása Romániában. Tizennégy év intenzív ökölvívói pályafutása
során összesen 237 alkalommal szállt a ringben, alig harminc mérkőzést
veszített el, azokat is többnyire azért, mert nem bukaresti illetve
más román klubok színeiben bokszolt, hanem Székelyudvarhely, később
pedig Sepsiszentgyörgy zászlaja alatt. Ő Gombos Attila és Márkus
Béla felfedezője és edzője. A K1-mester a múlt hét végén a kézdivásárhelyi
Harcosok Klubját tisztelte meg jelenlétével, ahol miközben a helyi
sportolókat hasznos tanácsokkal látta el, lapunk kérdései elől sem
zárkózott el.
Gombos - Pap - Márkus
– Mi a véleménye
a kézdivásárhelyi K1-klubról illetve annak sportolóiról?
– Öröm látni Lungu Csaba megvalósítását. Az edzőterem első osztályú,
már el is képzeltem egy erőgépekkel felszerelt helyiséget, hiszen
van hely az épületben. A legfontosabb viszont a sok csiszolatlan
gyémánt, a „sportolói nyersanyag”. Van, amire alapozni a klubot.
A gond az, hogy a fiúk nem tudnak rendszeresen minimum heti három
alkalommal bejárni, ami hátrányt jelent a számukra, főleg, ha a
későbbiekben versenyszinten szeretnék kipróbálni magukat.
– Csaba nemcsak edzőként, de versenyzőként
is készül nap, mint nap. Milyen esélyekkel indulhat egy K1-gálán?
– Amennyiben az év végét türelmesen kivárja, minden adottsága és
esélye megvan a sikeres szerepléséhez, de akkor az elkövetkezőkben
rendszeresen látogatnia kell a brassói edzőtermemet. Igyekezetben
és kitartásban nincs nála hiány, hisz korábban is szinte naponta
járt fel Brassóba, hogy velünk edzhessen. Edzői kvalitása is kiváló,
rengeteg tapasztalttal rendelkezik a harcművészetek, utcai harcok
területén, és mindezt érett gondolkodása csak előrelendíti.
– Tekinthetjük önt Gombos Attila és Márkus
Béla felfedezőjének?
– Gombos és Márkus valóban az én irányításom alatt kezdett profiszinten
harcolni, és az én kapcsolataimnak köszönhetően figyelt fel rájuk
a média. Emlékszem, amikor Béla először bejött az edzőterembe, egy
kissé csámpás volt a mozgása, de már akkor tudtam, hogy nagyon nagy
harci szellem rejlik benne. Gombos Attila azt nem akarta megérteni,
miért kell annyi edzenie, amikor azelőtt már minden ellenfelét legyőzte.
Csak később jött rá, mit jelent olyanokkal ringbe szállni, akik
napi két alkalommal ezzel a sporttal foglalkoznak. Utólag ő maga
vallotta be, hogy azóta sokkal jobb meccseket játszott, és látványosan
erősödtek az ütései és rúgásai is.
– Legutóbb a székelyudvarhelyi gálán az ön
által vezetett brassói Atlanta House színeiben öt versenyző szállt
ringbe, s csak egyikük veszítette el – pontozással – a mérkőzését.
Kiben látja a jövendő erdélyi bajnokát?
– Attila és Béla ezúttal csak tiszteletbeli vendégei voltak a gálának,
az eddigi eredményeik vitathatatlanok. De sajnos azt kell mondanom,
a jövő már nem az övék, Attila 37 évesen lassan kiöregedett ebből
a sportágból. Márkus az utolsó három mérkőzésén folyamatosan sérülten
harcolt, én azt is ajánlottam neki, hogy augusztusig ne küzdjön.
Az orvosok vérrögöt észleltek a fejében. A székelyudvarhelyi gála
csak megerősítette véleményemet, miszerint a 28 éves György Zoltán
előtt állnak nagy lehetőségek. Kalusi Csabában is látok potenciált,
csak hiányzik belőle a törekvés. Felajánlottam, hogy eddzen nálam,
de még nem élt ezzel a lehetőséggel.
– Gondolkodott már azon, hogy esetleg ismét
ringbe száll?
– A tanítványaim emlegették, hogy hozzunk össze egy bajnokságot
az öregfiúk számára is. Ők bíznak bennem, hogy megnyerném. Látni
olyan edzéseket, ahol a mester a tanítványaival folyamatosan edz,
általában akkor, ha fiatal és bizonyítani akar, de vannak olyan
mesterek is, akik a pálya széléről tökéletesen levezetik az edzést.
Azok már tudják magukról, hogy mire képesek. Én annyira ismerem
a sportolóimat, hogy előre tudom, mikor mit lépnek a ringben, és
mit kell mondanom, hogy erőt adjak nekik.
(dimény)
Emberközelben Selymes
Tibor, egykori román válogatott labdarúgó
„Magyarnak lenni soha nem jelentett hátrányt”
Névjegykártya:
Selymes Tibor 1970. május 14-én született Balánbányán (Hargita megye).
Elemi iskoláit a kézdivásárhelyi 3-as számú Általános Iskolában
(jelenleg Turóczi Mózes) végezte, gimnáziumi éveit a céhes városi
sportiskolában töltötte. Labdarúgói pályafutását a kézdivásárhelyi
Vasasnál kezdte, alig 16 évesen a Brassói FC-hez igazolt. ’90-ben
bukaresti Dinamo vásárolta meg, majd a Cercle Bruges (1993-1996),
az Anderlecht (1996-1999) és Standard Liége (2000-2001) színeiben
futballozott. Tíz év belgiumi portya után a Szombathelyre költözött,
a helyi Haladásnál focizott, majd a Debreceni VSC-nél töltött két
évet. Pályafutását a ciprusi AEL Limassolnál fejezte be. A román
válogatottban 46 alkalommal szerepelt. Nős, felesége Selymes Krisztina,
két kislányuk van.
„Az első csapatomnál, a kézdivásárhelyi
Vasasnál nagyon sok tehetséges fiú rúgta a bőrt, én csak egyik voltam
közülük. Ha azt kérdezik tőlem, hogy nekem hogyan sikerült a labdarúgás
élvonalába kerülni, hogyan sikerült úgymond sokra vinni, mindig
azt válaszolom: kitartással, akaraterővel és sok-sok munkával. Lehet,
hogy én jobban kívántam ezt a többieknél, nem is tudom... Nálunk
a családban hagyomány volt a labdarúgás, szinte kötelezőnek éreztem,
hogy én is labdarúgó legyek. Szerettem is, de ugyanakkor nagyon
sokat dolgoztam azért, hogy ennyi mindent elérjek.”
– Milyen emlékeket
tartogatsz Kézdivásárhelyről?
– Sok szép emlékem van, nagyon szerettem és most is szeretem a várost,
bár már nagyon régen elköltöztem innen. Ennek ellenére most is jó
érzés számomra hazajönni, találkozni a rokonsággal, barátokkal.
Az emberek most is ismernek, barátként köszöntenek, és ez nagyon
jól esik nekem. Ez a gyerekkorom, kamaszkorom helyszíne, sok szép
emlék kötődik hozzá.
– Emlékszel első edzéseidre a városi sportpályán?
– Hát hogyne emlékeznék! Makkai Pista bácsi volt az első edzőm a
gyerek-korosztályban, majd később Gál Sándor igazgatta „lépéseimet”.
14-15 évesen már az akkori Vasas felnőtt csapatában játszhattam.
Emlékszem akkori társaimra is, akkor még Csegezi is játszott, a
jelenlegi KSÉ-s másodedző, Gáll József, Elek Ernő, a szőke csatár,
Kölcze Gábor, aki még mindig itthon játszik, de említhetnék másokat
is. Demkó Sanyi is nagyon tehetséges volt... 1986-ban játszottunk
egy barátságos mérkőzést a bukaresti Rapiddal, akkor egy Cerneanu
nevű edző vezette a fővárosiakat. A mérkőzés végén odajött hozzám,
és mondta, hogy felfigyelt rám. Azt ígérte, beszél valakivel, hogy
behívjanak a korosztályos junior-válogatottba.
– Akkortájt már az élvonalbeli Brassói FC
is érdeklődött a göndör hajú, ballábas szélső iránt.
– Igen, 17 éves voltam, amikor a Brassó leigazolt.
– Ha összehasonlítanád az akkori lehetőségeket
a mostaniakkal, mit gondolsz, azokban az években könnyebb volt felfelé
törni, élvonalba kerülni? Vagy csak egyszerűen tehetségesebb generáció
verődött össze a Sinkovits-pályán?
– Nem, nem. Tehetségek mindig is voltak és lesznek, sajnos nem ezen
múlik. Sok minden egyéb számít. A jelenlegi helyzet nem kimondottan
kedvez annak, hogy a tehetséges fiatalok, sportolok megfelelőképpen
fejlődjenek. Akkoriban benne voltunk úgymond a nagy foci „vérkeringésében”,
harmadosztályban futballoztunk, és gyakran játszhattunk jelentős
román csapatokkal, a Rapiddal, Brassóval, Ploieşti-tel stb. Szerintem
akkoriban több lehetőség volt, így látom. Nem voltak anyagi gondjaink,
volt egyfajta folytonosság, a játékosok alkalmazva voltak a helyi
csavargyárnál... Nekünk csak futballozni kellett, s a célunk az
volt, hogy hétvégéről hétvégére jobbak legyünk. Most más a helyzet,
nehéz munkahelyük van a fiúknak, nehezen tudnak edzésre járni, s
bár anyagi támogatás van, akad, összességében mégsem ugyanazok a
feltételek. Más a hozzáállás is mindezek miatt. Így nagyon sok tehetséges
fiatal elvész, nem tudnak kitörni ebből a közegből.
– A családodban hagyomány a futball.
– Igen, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy nekem inkább sikerült
az élvonalba kerülni. A Selymes családban Tibor, György, István
és Béla (utóbbi az édesapám) mind labdarúgók voltak, némelyikük
az első osztályban is pályára lépett. Ez mind hozzájárult ahhoz,
hogy sikeres legyek. Nevünk volt Kovászna, Brassó megyében. Jómagam
jégkorong hálóőrként kezdtem, mai napig nagyon szeretem ezt a sportot,
akkoriban volt is egy mozgalom itt, de édesapám bíztatására mégis
futballcipőre váltottam a korcsolyát.
– Ki volt a gyerekkori példaképed, kihez
szerettél volna hasonlítani a játékban?
– Mindig is szerettem Maradonát, szerintem minden idők legjobbja.
Itthonról természetesen Bölöni Lászlót imádtam, ő magyarként 110-szer
öltötte magára a válogatott mezt, hihetetlen képességű játékos volt,
munkája mindig példaértékű lehet.
– ’89-ben aláírtál a bukaresti Dinamónak.
Szívesen mentél?
– Kötelező is lett volna, hiszen besoroztak, és akkor menni kellett,
de hát én mindig is a Dinamónak szurkoltam, úgyhogy szívesen mentem.
Egy edzés után Pascu elnök autóval várt rám, megkérte, hogy üljek
be, elmondta, hogy szeretnének engem a rendőrcsapat soraiban tudni,
én meg csak bólogattam, aztán aláírtam. Soha nem bántam meg. Bajnokok
is lettünk 1992-ben, kiváló gárda volt.
– A válogatottban eltöltött mérkőzésekre,
gondolom, kellemesen emlékszel vissza. Tagja voltál a román aranycsapatnak
is, amely 1994-es vb-n a negyeddöntőig jutott...
– Persze, eredmények szempontjából karrierem csúcsának számított,
ami egybeesett a román futball csúcspontjával, az Amerikai Egyesült
Államokban szerzett ötödik helyezéssel. Megvertük Kolumbiát, a házigazdákat,
Argentínát… Hihetetlen volt.
– Iordănescu? Sok kritika éri őt mostanság.
Azt is mondták akkoriban az emberek, hogy az a csapat edző nélkül
is elérte volna ezt a vb-s helyezést...
– Ez nem igaz. Szerintem kiváló edző, aki össze tudta tartani ezt
a kiváló egyéniségekből álló csapatot. Számomra ő volt karrierem
legfontosabb edzője, büszke vagyok, hogy együtt dolgozhattam vele.
Nagyon jó szakembernek tartom.
– Soha nem érezted hátránynak azt, hogy magyar
vagy?
– A csapaton belül? Soha. Kiváló kapcsolatokat ápolok még most is
az akkori társaimmal, Dorinel Munteanuval, akivel a Dinamónál, majd
Brüsszelben is együtt játszhattunk, Dan Petrescuval, Dobossal, Dumitrescuval.
Ők voltak a közelebbiek. Magyarnak lenni soha nem jelentett hátrányt.
Ez sport.
– Mesélj a belgiumi évekről. Tíz évet töltöttél
ott, ha jól tudom.
– 1993-ban a Cercle Brüsszel igazolt le, itt három évet ültem, majd
a híres Anderlecht igazolt le. Ez egy nagyon jó időszak az életemben,
talán a legjobb évek, 2000-ben meg is nyertük a bajnokságot. Egy
szezont a Standard Liégenél is végigjátszottam.
– Miért éppen Szombathelyre költöztél?
– Egyre sérülékenyebb lettem, s bár akadt még ajánlatom Belgiumból,
úgy éreztem, egy alacsonyabb színvonalú bajnokságban kell folytatnom.
Magyarországra mentem, mert itt akartam letelepedni, ezért az itteni
embereknek is akartam játszani. Ez volt az elsődleges szempont.
Játszottam Szombathelyen, majd Debrecenben, sajnos két műtéten is
átestem időközben. Aztán az AEL Limassolhoz igazoltam, ahol fél
évet töltöttem. Most úgy érzem, elég volt. Harmincöt éves vagyok,
ezentúl mással kívánok foglalkozni.
– Mivel? Milyen terveid vannak például Kézdivásárhellyel
kapcsolatosan?
– Most legalább két hónapig nem foglalkozom semmivel. Aztán belevágok
egy-két üzletbe Kézdivásárhelyen is, pénzt fektetek be ide, de erről
most nem szeretnék többet elárulni. A városvezetéssel is tárgyaltam,
szóba került többek közt a helyi sportélet is. Valamilyen szinten
mindenképp fogok segíteni, hiszen nem felejtettem el, hogy honnan
indultam.
Gyergyai Csaba
Aranyeső asztaliteniszben
– Interjú Dobolyi Aladárral, a Nagy Mózes ISK asztalitenisz szakosztályának
vezető-edzőjével
– Hogyan foglalná
össze röviden a Nagy Mózes ISK asztalitenisz szakosztályának 2003-2004-es
tevékenységét?
– Vegyük sorba. A 2003-as év eseményekben gazdag volt, viszonyítva
az előző évhez színesebb és eredményesebb időszak volt. A dicsőségtablónk
új nevekkel bővült, ugyanis a gyerek-fiúcsapat (összetétele: Veres
Zoltán, Kanabé Szilárd, Szilveszter Attila, Szőcs Tamás és Kovács
Alpár) országos bajnok lett, az ifjúsági és serdülő játékosaink
érmekkel gazdagították vitrinünket. Az idősebb versenyzőink is megállták
helyüket, mind a lányaink, mind a fiaink az A-divízióban szerepelnek.
Ugyanakkor nemzetközi kapcsolataink bővültek, szakosztályunk sportolói
2003-ban Franciaországba is ellátogattak. 2004-ben is igen eredményesen
szerepeltünk, sportolóink felhívták magukra a külföldi és belföldi
szakemberek figyelmét. Csapataink ebben az évben is jól megállták
a helyüket az A-osztályban, jelenleg a rangsor közepén állnak. Itt
kiemelném azt, hogy felnőtt csapatunk kizárólag ifi játékosokból
áll.
– Ki volt az év legjobb sportolója az ISK
asztalitenisz szakosztályán belül?
– Eredményei alapján 2003-ban Veres Zoltán, aki összesen három arany-
és három bronzérmet gyűjtött be: csapatban román bajnok, Top 12-győztes,
az országos egyéni bajnokságon bronzérmes. A 2004-esztendőben Kanabé
Szilárd mondható az év sportolójának, aki korosztályában országos
bajnok, Top 12-győztes, és minden országos versenyt megnyert, ahol
asztalhoz állt.
– Ön Kézdivásárhely
éremkovácsaként ismert. Milyen volt az elmúlt két év „termése”?
– 2003-ban az oszágos versenyeken összesen öt arany-, egy ezüst-
és három bronzérmet sikerült nyernünk, nemzetközi versenyeken való
részvételeink egy ezüst- és két bronzéremmel gazdagították gyűjteményünket.
A 2004-es szezonban Kanabé eredményei mellé felsorakoztatható még
az újonc csapatunk belföldi szereplése is, melynek tagjai: Veres
Zoltán, Szilveszter Attila, Szőcs Tamás és Kanabé Szilárd. De megemlíteném
az ifjúsági sportolóink igazán reménykeltő játékát is: a Munteanu
Zsolt, Turóczi András, Barti Lóránd és Barti Szilárd összetételű
csapatra gondolok. A nemzetközi szereplés is meghozta a sikert,
Szolnokon két bronzérmet szereztünk Szász Kinga és Turóczi András
révén, Munteanu Zsolt pedig ezüstérmet szerzett a Szent István-kupán.
Ezenkívül a vegyes ificsapatunk a cseh, szlovák és magyarországi
szatelitversenyeken is igen jól szerepelt.
– Van-e kilátás
utánpótlásra ebben a sportágban?
– Nagycsoportos óvodások és első osztályosok jelentkezését várjuk,
hiszen az asztaliteniszben nagyon korai a szakosítás. Úgy vélem,
hogy az utánpótlás kérdése nem fog gondot jelenteni az elkövetkező
időszakban sem.
– Milyennek minősíti a kézdivásárhelyi asztalitenisz
támogatottságát az előző évekhez viszonyítva?
– A sportnaptárt – mind a belföldit, mind a nemzetközit – sikerült
teljes egészében lefödni, köszönhetően a kézdivásárhelyi tanács,
valamint a lelkes szponzorok és támogatók jóindulatának. Az utóbbi
évek eredményei alapján támogatóink sokasodtak, az emberek tisztelni
kezdték az eredményeket. A szakosztály sikeres szereplése a szponzorok
– az S’mode (főtámogató), a helyi tanács, a Secuiana, Secuiana Trans,
New Fashion, TGS Fashion, Interexpo, El-CO, Amylum, Munkás Kisipari
Szövetkezet, Viplast, Rotrans, Comalimetex cégek, a Nagy Mózes Gimnázium,
a GÁMOK, az Apor Péter Iskolaközpont, Veress József, Bartók István,
Borcsa Géza, Finna Gábor, Nagy Oláh Zoltán magánszemélyek – lelkes
támogatásának is köszönhető. Külön köszönet Hegedűs Ferencnek, aki
egy új asztalt adományozott a Kézdivásárhelyi Sportegyesületnek.
– Mi a véleménye a város sportéletéről?
– Az asztalitenisz szakosztály mellett igazán jól működőnek mondható
a női kézilabda, ezen kívül a többi sportágunk – cselgáncs, kosárlabda,
labdarúgás – is kezdi bontogatni szárnyait. Véleményem az, hogy
ha eredményes akar lenni egy szakosztály, igen nagy munka szükséges
ehhez, a komoly felkészülés meghozza majd az elvárt eredményeket.
Az asztalitenisz szakosztályunk játékosállománya megváltozott az
utóbbi évben, két sportolónk – Bedő Zoltán (Szombathely) és Szász
Kinga (Nagykanizsa) – rangos magyarországi csapatokhoz távozott.
Távozásuk után az anyaországi szakosztályok felszereléssel támogatják
a Nagy Mózes ISK asztalitenisz csapatát.
– Mivel magyarázható az a fokozatosan súlyosbodó
jelenség, hogy a kézdivásárhelyi fiatalok egyre inkább eltávolodnak
a sporttevékenységek színterétől?
– A ’90-es évektől kezdődően nagy liberalizmus jellemzi a gyerek-
és ifjúsági tevékenységet, a fejlődés magával hozta a sokoldalú
tevékenységet, amely egy kellemesen kényelmesebb életforma felé
tereli fiataljainkat, így a sport – és itt a minőségi sportra gondolok
–, amely mindennapi edzésre kényszerít, sajnos igen kevés egyénnek
tetszik.
– Melyek a következő év nagy tervei?
– Mint már korábban is hírül adtuk, utánpótlás válogatottunk bővített
keretének négy kézdivásárhelyi játékosa van – Veres Zoltán, Kanabé
Szilárd, Szilveszter Attila, Szőcs Tamás –, jómagam vagyok a válogatott
vezetőedzője, munkámban három kollégám segít majd, a Román Asztalitenisz
Szövetségnek leadott munkatervben három nemzetközi szereplést kértünk
a válogatott számára, melyeken remélem, hogy egy-két kézdivásárhelyi
játékos is szerepel majd. 2005-re igen jó szereplést várok az újonc,
serdülő és ifi fiúversenyzőinktől, ugyanis mindhárom korosztályban
kiváló csapattal rendelkezünk. Ha a felkészülés zökkenőmentes lesz,
és az anyagi kereteink is engedik, a támogatóink által elvárt eredmények
sem maradhatnak el.
Az atlétika még
gyerekcipőben jár
Az atlétika szakosztály csak 2002 októberében
lépett be a KSE-be, egyelőre a jövendőbeli atléták válogatása, felkészítése
folyik. Kovács Ernő szakosztályvezető reméli, hogy az idő elteltével
ez a sportág is felnő arra a szintre, amit annak idején Kalith Attila
állított a jelenkor atlétái elé.
– Kik lesznek
a jövő atlétái?
– Kezdetben I-IV. osztályos gyerekeket toboroztunk a szakosztályba.
Ettől az évtől növeltük az életkorhatárt, néhány kilencedikes diákot
is bevontunk a csapatba. Kezdetben 40-50 gyerekkel indultunk, egy
részük menetközben lemorzsolódott.
– A szakosztály nagyon fiatal. Vettek-e részt
már versenyen?
– Csak helyben, a KSE-napok alkalmával, más helyre addig nem vihetjük
őket, amíg nincsenek leigazoltatva.
– Mi szerepel az idei terveik közt?
– Elsősorban az, hogy versenyekre vigyük őket, mert az edzéseken
nem tudnak igazán belekóstolni az atlétikai életébe. Verseny közben
jön meg igazán a kedvük ehhez a sporthoz, motivációt kapnak, hogy
sportolóvá váljanak.
– Felszerelés szempontjával hogyan állnak?
– A gyerekek saját holmijukat használják, remélem, hogy pozitívan
bírálják el a helyi tanácshoz benyújtott pályázatunkat. Magasugráshoz
kellene szőnyeget vásárolnunk. Eddig csak startblokkot és stopperórákat
tudtunk vásárolni. Ez utóbbiak gyenge minőségűek, jobbra lenne szükség.
Szöges cipőket kellene vásárolnunk, azok nélkül nem lehet versenyezni.
– Kérem, beszéljen az atlétika kézdivásárhelyi
reménységeiről.
– Utánpótlás van, akadnak kitűnő tehetséggel megáldott gyerekek.
Ezek főleg a fiatalabbak közt találhatók, véleményem szerint kitűnő
atléták kerülhetnek ki közülük, akik országos szinten is megállhatják
a helyüket.
„Az első az
egyén és annak akaratereje!”
– Beszélgetés Markó György egykori atlétával –
Kalith Attila bácsi tanítványai közül
talán senki sem vitte olyan sokra, mint a jelenleg Magyarországon
élő Markó György. Pedig bevallása szerint véletlenül került kapcsolatba
az atlétikával, és úgy maradt meg e sportág mellett, hogy az orra
előtt elhúzták a mézesmadzagot. Ő az egyetlen, aki mind a román,
mind a román atlétikai válogatott színeit magán viselte.
– Mikor kezdett
el sportolni?
– 1972-ben, véletlenszerűen tévedtem be a stadionba. A szomszéd
gyerekek jártak edzésre, és tőlük hallottam, hogy atletizálnak.
Én is elmentem velük, de az elején nem ragadott meg, voltak olyan
hetek-hónapok, amikor teljesen megszakítottam az edzést, egyszóval:
hobbiszinten űztem ezt a sportágat. Kézdin nem volt más sportolási
lehetőség, így választani nem volt nehéz. Nem a nehéz sport fogott
meg, az nem volt igazán a szájam íze, az időszakos távolmaradásaim
ezzel magyarázhatóak. Egy nap leültem komolyan beszélni Attila bácsival
és Beke Ernővel. Ők győztek meg, hogy ezt érdemes csinálni, elhúzták
az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy megyünk majd külföldre, Magyarországra
versenyezni. Tulajdonképpen igazuk is lett, hiszen az atlétika révén
összejártam a világot.
– Az egész világot?
– Hát azért nem az egészet. Kézdivásárhelyről elkerülve a román
válogatottal Európában több országában jártam, így Bulgáriában,
Lengyelországban, Finnországban, Németországban és Csehszlovákiában.
Akkoriban természetesen inkább a szocialista államokat látogatta
a csapat, de a Törökországban, Görögországban, Jugoszláviában megrendezett
Balkán-bajnokságokon is részt vettünk.
– Mikor hagyta el Romániát?
– A rendszerváltás pillanatában hagytam el az országot, és Magyarországra
költöztem. Egy év kihagyás után ott is újra sportolni kezdtem, de
gyakorlatilag újra kellett kezdjem atlétikai pályafutásomat.
– Ha jól tudom, akkor Kalith Attila bácsi
tanítványai közül Ön az egyetlen, aki mind a román, mind a magyar
válogatott színeit magára öltötte…
– Igen, és még bajnokságot is sikerült nyernem, tehát magyar színekben
is bajnok lettem. 1990-ben magyar bajnok voltam mezőnyfutásban.
Aztán tovább atletizáltam, de mivel az atlétikában elég szerény
az anyagi elismerés, ezért egy újabb életet kellett felépítsek.
Elkezdtem meghívásos, pénzdíjas versenyekre járni szerte a világon,
az eredményeim biztosították is ezeken való a részvételt, annyi
változással, hogy nem 5-10 ezer méteren versenyeztem, mint itthon,
Romániában, hanem áttértem a maratoni futásra. Többek között Olaszországban,
Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Hollandiában,
Belgiumban, az Egyesült Államokban, Thaiföldön, Makaóban és Koreában
is részt vettem versenyeken. Beigazolódott az, amit Attila bácsi
és Beke Ernő ígért 1972-ben: csak járjak komolyan az edzésekre,
mert el lehet jutni a világ összes pontjára.
– Mikor fejezte be az atlétikai pályafutását?
– 1996-ban abbahagytam a futást, de utána még 2000-ben a magyarországi
országos maratonon második lettem. Ott akkor az olyan eredményt
értem el, amelyhez hasonló Romániában is csak egy-kettő akad. Elmondhatom,
hogy egészen jó futó voltam negyven évesen is.
– Mivel foglalkozik manapság, sportol-e még
egyáltalán?
– Jelenleg hetente két-háromszor járok futni. Van egy lány tanítványom,
aki elég tehetségesnek, akaraterősnek tűnik, ugyanakkor két srác
edzésével is foglalkozom. Lelkesek, de amatőr szinten csinálják,
belőlük már nem lesznek nagy eredményt elérő atléták.
– Mi a véleménye a KSE keretén belül újraalakult
atlétika szakosztályról, milyen jövőt jósol a számára?
– Azt hiszem, hogy olyan emberre lenne szükség edzőként, mint amilyen
Attila bácsi volt: fanatikus, sportszerető, aki mindenfajta érdekeltségtől
mentesen, szívből jövő motiváció által képes felvállalni azt, hogy
naponta néhány órát erre áldoz, foglalkozik a gyerekekkel, érdekli
a sorsuk. Így kialakulhat egy jó csapat. Természetesen anyagi nehézségek
is adódnak, de ez a probléma nemcsak Kézdivásárhelyre vagy Romániára
jellemző, hiszen ezzel küszködünk Magyarországon is, ott sincs már
pénz a sportra vagy a sportban. Ott is azok a műhelyek élnek, ahol
fanatikus edzők és sportolók találhatók, akik mindent feláldozva
megpróbálnak valamit ebből a sportágból kihozni.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiből olyan atléta
válhasson, mint Ön?
– Akaraterő. Hogy sportoló és atléta legyen, ehhez egy útmutató,
irányító edző is szükséges és természetesen feltételek: sportpálya,
felszerelés. Az elsődleges mindenképp az egyén, illetve annak akaratereje.
– Mit üzen a kézdivásárhelyi sportolóknak?
– Örömmel hallom, hogy sokakat érdekel az atlétika Kézdivásárhelyen.
Azt üzenem számukra, hogy fel a fejjel, hiszen kemény munkával bármit
el lehet érni. Azt már bebizonyította Kézdivásárhely, hogy innen
is ki lehet emelkedni, világra szóló eredményt lehet produkálni.
Úgy, ahogy én eljutottam Los Angelesig vagy Ázsiáig – ott is becsületesen
megállva a helyemet –, bárkinek adott a lehetőség. Mindenkinek sok
sikert kívánok!
Lejegyezte: Bartos Lóránt
Cselgáncs: Az
éremzápor folytatódott
A 2004-es év cselgáncs eredményeinek
értékelőjét a 2003-assal összevetve tartottuk meg Veres László szakosztályvezetővel.
Unió kupa
– A 2003-as
év teljesítménye lenyűgöző, ez nem vitatható. Milyen volt a 2004-es
esztendő a versenyek és eredmények viszonylatban?
–Az előző évet az eddigi legeredményesebbnek tituláltuk, viszont
az idei sem sokkal maradt le mögötte a teljesítmény vonatkozásában.
Versenyekben gazdag évet tudhatunk magunk mögött, és elmondhatom,
hogy két országos érmet is szereztünk.
– Mikor került sor az idei első erőpróbára?
– Február 6-8-án kezdtük Csíkszeredában a junior III-as korosztály
országos elődöntőjén, ahol Székely Ádám (50 kg), Török F. Botond
(55 kg) első, Varga Róbert (34 kg) második helyen végzett, eljutva
az aradi országos döntőig, míg Gál Domokos (60 kg) a harmadik helyen
végzett. A junior I-es és II-es korosztálynak február 28-án volt
az első nemzetközi versenye Bákóban, ahol Kanabé Sándor (73 kg)
2. helyet szerzett. Ezt egy Foksányban megrendezett országos elődöntő
követett, ahol a junior II-es versenyzőink közül Horvát Ákos (55
kg) és Simon Ferenc (66 kg) szerzett harmadik helyezést, később,
a Piteşti-i döntőben már nem született érmes eredmény.
Kanabé Sándor
– Az éremzápor
azonban tovább folytatódott...
– Mikor igen, mikor nem, de mindenképp megvolt az igyekezett. Márciusban
a segesvári Miarom-kupán 9 első, 3 második és 9 harmadik helyezést
értünk el. Áprilisban az idén is részt vettünk a Maassluis-kupán,
ahol Bugár Zsolt (60 kg) és Simon Ferenc (73 kg) révén két 9. helyet
vívtunk ki a városnak. A junior I-esek országos döntőjében, Konstancán
négy sportolóval – Simon, Kanabé, Dancs Szilveszter és Veres Barna
– vettünk részt, de nem kerültünk dobogó-közelbe. Május 8-án, a
domaszéki nemzetközi gyerekversenyen 15 sportolóval vettünk részt,
itt 4 arany-, 6 ezüst-, 3 bronzéremmel és három 5. helyezéssel öregbítettük
a város hírnevét. Június 11-12-én a gyerekkorosztály országos egyéni
döntőjén nyolc versenyzővel képviseltük az NSMK-t. Két országos
bronzérmet szereztünk úgy, hogy Varga Róbert (30 kg) 63 versenyző,
Lukács Arnold (42 kg) pedig 42 versenyző közül emelkedett ki; itt
László Csaba (42 kg) és Török Botond (50 kg) 7. helyezést értek
el.
Horvát Ákos és Simon Ferenc
– A július-augusztusi
hagyományos katrosai edzőtábor után ismét bizonyítani kellett.
– Az idei edzőtábort a domaszékiekkel közösen szerveztük meg, és
alig ért véget, rá nemsokára, augusztus 21-én Szegeden, a Szent
István-kupán adatott meg a lehetőség, hogy bizonyítsunk. Négy arany-,
két ezüst-, öt bronzérem és négy 5. hely lett az eredmény. Szintén
augusztusban állt tatamira két sportolónk Szolnokon, ahonnan Lukács
Arnold (41 kg) aranyéremmel, Varga Róbert (33 kg) 5. helyezettként
tért haza.
– Hogyan alakult az őszi verseny-program?
– Nem volt hiány versenyekben, csak szeptemberben három fontos kupa-mérkőzésre
neveztünk be. Szeptember 4-én a Rákosvidék-kupán Niczuly Roland
(30 kg – 1995-’96-os korosztály),Varga Róbert (33 kg, 1992-es korosztály),
Lukács Arnold (41kg, 1993-as korosztály) arany-, míg Miloş Marius
(38 kg, 1990-’91-es korosztály) ezüstérmet harcolt ki magának. Szeptember
11-én a paksi Atomkupán négy dzsudokánk kapott kitüntetést: Varga
Róbert arany-, Pál Botond bronz-, Niczuly Roland bronzérmet, Molnár
Péter 5. helyezést. A szebeni Sólyom-kupáról hazatérve három első,
három második és három harmadik hellyel büszkélkedhettünk. Legutóbb
Domaszéken szintén három arany- – Lukács Ákos (22 kg), Niczuly Roland
(33 kg), Koncz Tamás (24 kg) – és egy ezüstérmet – Molnár Péter
(40 kg) – gyűjtöttek össze a fiúk.
– Már az új tornaterem adott otthont a Kézdivásárhely-kupa
elnevezésű nemzetközi tornának.
–A Turóczi Mózes Általános Iskola udvarára felépített új tornateremben
megrendezett verseny egyben a sportlétesítmény avatóját is jelentette.
Összesen 266 versenyző vett részt, az NSMK-n kívül Budapest, Paks,
Domaszék, Albertirsa, Nagybánya, Arad, Szatmárnémeti, Segesvár,
Bákó, Déva, Onyest, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy képviseltette
magát. A mieink ezúttal sem hagyták alább hat arany, hét ezüst,
öt bronzéremnél.
– A jelenlegi mérleg tükrében, úgy látom, minden esélyük megvan
ahhoz, hogy további szép sikereket érjenek el. Hajrá fiúk, csak
így tovább!
A gokart Ördöge
kétszer tarolt
Eredményes két évet tudhat maga mögött
Ördög István ozsdolai gokart-versenyző, bár a 2003-as idény a pilóta
bevallása szerint sikerülhetett volna jobban is. Erről nem ő tehet,
a technika ördöge babrált ki vele, így csupán a 250 köbcentis csoportban
sikerült bajnoki címet szereznie. A FRAK (Román Autó és Gokart Szövetség)
szervezésében megrendezett 2004-es országos gokart bajnokságon a
bukaresti Rompetrol csapat színeiben vette fel a versenyt, a Rolf
Biland híres svájci motorbicikli-bajnokról elnevezett SA 260-köbcentis
járgányával. Csalódást ezúttal sem okozott, a román bajnokság egyik
„legöregebb” versenyzője még mindig tudott újat mutatni az ifjabb
csikópilótáknak, s ismét a dobogó legtetejére állhatott fel.
– Milyennek
értékeled a 2003-as évet?
– Két kategóriában, a 125 és a 250 köbcentisben indultam, de csak
a 250-esben tudtam megszerezni a bajnoki címet. Egy szerencsétlen
eset folytán a 125-ös gokartom Vortex motorja felmondta a szolgálatot,
így a harmadik bajnoki futam után kénytelen voltam kiállni. Sajnos,
a motor annyira tönkrement, hogy nem lehetett megjavítani.
– Újabban nem csak Kézdivásárhelyen zajlanak
a futamok. Milyen a többi pálya?
– Ez elmúlt idényben összesen négy pályán versenyeztünk, a céhes
város Fortyogón levő pályáján csak két bajnoki futamot tartottak,
valamint sor került egy barátságos megmérettetésre is. Kézdivásárhelyen
kívül Aradon, Bákóban és Bukarestben is építettek pályákat, az aradi
még nincs teljesen befejezve. Az új pályák minősége nagyon jó, a
bákóin nemzetközi versenyt is szerveztek. Akkor a külföldi versenyzők
elmondták: nem hitték volna, hogy Kelet-Európa ezen szögletében
ilyen jól kiépített infrastruktúrával rendelkező pálya létezik.
– Milyen változásokat vezettek be?
– Némileg változott a gokart szabályzata, főleg a pilóták biztonsága
és a csapatok költségvetése tekintetében. Ez utóbbin azt kell érteni,
hogy kevesebb pénzzel is lehet versenyezni, de ez a sportág továbbra
sem mindenki számára elérhető.
– Miért döntöttél úgy, hogy 2004-ben csak
a 125-ös kategóriában állsz rajthoz?
– A tavaly kaptam egy vadonatúj Parollin DC One vázat Olaszországból,
egy olyan csapattól, ahol a menedzser olyan hírneves Forma-1-es
pilótákat indított útnak, mint Alonso és Trulli. Tárgyalásokat folytattunk
egy bukaresti csapattal is, ahonnan kilátásba helyeztek egy új,
125 köbcentis hajtóművet. A 250-es kategóriából azért szálltam ki,
hogy jobban koncentrálhassak a 125-ösre, ugyanis abban is bajnoki
címet szerettem volna szerezni.
– Térjünk át a 2004-es bajnoki idényre. Ezúttal
nem kísért a balszerencse.
– Valóban, ezúttal, a bajnokság utolsó két futamáig nem ellenem
dolgozott a szerencse. Annak ellenére, hogy egy 2002-es, felújított
Evolúció-motorral vágtam neki, négy fordulóban az időmérő futamoktól
a forduló végégig minden kört megnyertem a csoportomban. Az ötödik
fordulóban aztán, egy félresikerült állítás miatt nem sikerült a
dobogón végeznem.
– De ettől eltekintve még meglett a bajnoki
cím.
– Jó, hogy ha már az év elején sikeresen dolgozik az ember, így
elkerülheti a bajnokság végén váratlanul felmerülő problémákat,
mint egy motorbeállítás vagy kicsúszás. Három pont előnnyel nyertem
meg a Biland-kategóriát, és a taktikázásunknak köszönhetően a Rompetrol
egyben csapatgyőzelmet is elkönyvelhetett.
– Mit tartogat számodra még ez a sportág?
– A jövőre is marad ez a csapatfelállás, és ismét a Biland-kategóriában
próbálkozom, remélhetőleg, új technikai felszereléssel. Az országossal
párhuzamosan egy európai bajnokságban is részt szándékozom venni,
szép befejezés lenne, ami a versenyzői pályafutásomat illeti, hiszen
már latolgatom a visszavonulásomat. Két év múlva a lányom, Mercedes
is versenyezhet már. Korábban is sokat foglalkoztam az oktatásával,
de ha elvégzi a pilótakurzust, és megszerzi a versenyzői engedélyt,
minden időmet a tudása csiszolására fogom fordítani. A vérében van
a száguldás, és ami nagyon fontos: imádja a gokartot. Azt szeretném,
ha a PUFO-kategória minél előbb érezné, hogy egy újabb Ördög lépett
színre.
Kosarazóink a
B-osztályban
Évzáró beszélgetésünk Lénárt Adolffal,
a Kézdivásárhelyi Sportegyesület kosárlabda szakosztályának vezetőjével
készült. A szakosztály vezetőjétől megtudtuk, bár sikerült eredményeket
felmutatniuk, a B-osztályban való 2003-as szereplésük nem túl fényes,
utolsó helyen végeztek, ráadásul a 2004-es bajnokság sem kecsegteti
sok jóval, ugyanis a legnehezebb csoportba jutottak. Olyan városok
neves csapatai ellen kell megmérkőzniük, mint Kolozsvár, Nagyszeben,
Arad, Brassó – ezek évek óta uralják a B-ligát, s A-ligás játékosokat
nevelnek. Ennek ellenére az a maroknyi lelkes ember, aki tagja a
szakosztálynak, nem csügged. A 2004-2005-es idény a beszélgetésünk
időpontjában már meg is kezdődött.
– Milyen eredményeket
tudott felmutatni a KSE kosárlabda szakosztálya 2003-ban?
A B-divízióban sajnos az utolsó helyen végeztünk. Ettől eltekintve
azért fel tudunk mutatni néhány szép eredményt. A KSE-kupát hazai
környezetben megnyertük, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós
csapatával mértük össze tudásunkat. Ugyanakkor Sepsiszentgyörgyön
megnyertük a Zwack Unikum-kupát is. A nyár folyamán Nagyatádon vettünk
részt egy utcai kosárlabda (streetball) bajnokságon, ahol Olaszország,
Németország, Szlovákia, Horvátország és Magyarország képviseltette
magát – itt is sikerült az első helyen végeznünk.
– Ugyanez elmondható a 2004-es esztendőről
is?
– Van néhány helyszín és kupa-vetélkedő, ahol még nem akadtunk ellenfélre.
Nagyatádról az idén is veretlenül tértünk haza, augusztusban Gyergyószentmiklóson
szintén megnyertük a streetball tornát. Júniusban az első alkalommal
megrendezett Székely Nemzeti Bajnokságon harmadikok lettünk: Csíkszereda,
Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós voltak az ellenfeleink.
– A B divízióban játszanak. Milyen felkészültséget
feltételez ez a kategória?
– Eléggé magas a mérce, és sajnos, mi autodidakta módon tanultunk,
bár ez a módszer a B-osztályban nem túl szerencsés. Hátrányunk okát
abban látom, hogy a kosárlabdának nincs hagyománya Kézdivásárhelyen,
ebből kifolyólag nincsenek szakembereink. Ideális az lenne, ha tudnánk
hozni valahonnan egy edzőt és egy-két tapasztalt játékost. Ugyanakkor,
ha megnézzük az ellenfeleinket, láthatjuk: mindegyik város legalább
háromszor akkora, mint Kézdivásárhely, nagyobb a válogatási lehetőség
is. Ellenfeleink olyan településekről jönnek, ahol a kosarazásnak
20-30 éves múltja van. A felsoroltakat elnézve ki lehet jelenteni,
hogy el kell, hogy teljen öt-hat év, amíg mi is jelentős eredményeket
mutathatunk fel.
– Említette néhány gondjukat. Mi az akadálya
például annak, hogy más településről edzőt szerződtessenek?
– Az anyagi lehetőségeink nem engedik meg ezt a luxust. A többi
klubcsapat jobban van finanszírozva, azt is meg tudják engedni,
hogy a különböző korosztályokkal más-más edző foglalkozzék. Tekintélyes
költségvetéssel rendelkeznek, mi évi 30-40 millió lejből kell, hogy
gazdálkodjunk. A rendelkezésünkre álló költségvetés nem nő, ellenben
a kiadások minden évben készereződnek. Azok a csapatok, amelyek
az első helyért hajtanak, a játékosoknak fizetést biztosítanak,
hogy azzal is motiválják őket.
– 2003-hoz képest mennyiben változott a játékos-keret?
–A teljes keret a következő: Szabó Barna, Tóth Árpád, Tóth Tibor,
Minescu Ioan, Gazda Szilárd, Szekeres Csaba, Farkas Alpár és jómagam,
Lénárt Adolf. Próbálunk fiatalítani, az ifjúsági csapatból, a junior
II-esek közül két-három embert a nagycsapatba állítottunk, hogy
szokják a játékot. Itt megemlíteném Máthé Lászlót, akihez nagy reményeket
fűzünk, Kosztándi Lorándot, Pap Zoltánt, Iacob Georget. Reméljük,
hogy ambíciósnak és eléggé kitartónak bizonyulnak, hisz a későbbiekben
nagy szükség lesz a fiatal játékosokra, mondhatni, a 17-18 éves
korosztály alig van képviselve. Fontos célunk, hogy biztosítsuk
a játékos-utánpótlást, és erre lehetőség mutatkozik.
– A juniorjaink az idéntől Farkas Alpár keze
alá kerültek, úgy értesültünk, ő vette át az NMSK kosárlabda-szakosztályának
irányítását.
– Így igaz, és felsorolnék néhány eredményt, ami már az ő munkáját
dicséri: az 1993-’94-es korosztálybeli lányok a Târgovişten megrendezett
Mărgineanca-kupán a 8. helyre küzdötték fel magukat, a fiúk pedig
a 12. helyre. Az 1991-’92-ben született lányok a Cerbul-ban vetélkedtek,
nekik azonban csak a 30. helyezés jutott. Az utánpótlás még nem
tud konkrét eredményt felmutatni, de egy biztos: tehetséges gyerekekben
nincs hiány, és a toborzás folyamatos. Jelen pillanatban is keressük
a magas játékosokat.
– Milyen terveik
vannak a jövőre nézve?
– Igyekszünk továbbra is helyt állni a B-divízióban, jobb eredményekre
törekszünk. A csapat játéka fejlődőképes, és megvan a fiúkban a
lelkesedés is. Igaz, hogy a győzelem még várat magára, de mi kitartunk.
Bent kell maradunk a B-ligába, hogy az utánpótlás számára megőrizhessük
ezt a helyet.
A KSE belépett
a Román Sakkszövetségbe
Sikeres évet zárt a KSE Salamon Ferenc
által vezetett sakk szakosztálya. Az Enter Kft. jóvoltából – amely
havi 50 euróval támogatta őket – tanfolyamot tudtak indítani, ezenkívül
több megyénkbeli és megyén kívüli versenyen is részt vettek, köztük
egy nemzetközin. A 2004-es esztendőben régi álom vált valóra, az
országos szövetség a szakosztályt befogadta a soraiba. Kézdivásárhely
ezáltal nemcsak Felsőháromszék, hanem az egész megye sakkozóinak
egyik „bástyájává” nőtte ki magát. A KSE nem zárkózott el senki
elől, kibővítette körzetét, és jelentős gyarapodást ért el a tagok
számát illetően.
– Hány versenyen
vettek részt 2003-ban?
– A KSE égisze alatt négy versenyt szervezett a Vigadó Művelődési
Ház. Sakkozókat hívtunk meg a KSE-napok, az Őszi Sokadalom alkalmával,
de szerveztünk Mikulás-napi és húsvéti versenyt is. Ezenkívül a
Vigadó besegít a Kertész Ferencről elnevezett nemzetközi emlékverseny
szervezésébe, amelynek színhelye vagy a kézdivásárhelyi művelődési
intézmény, vagy a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeum. Ezenkívül eljártunk
svájci rendszerű villámsakk-tornákra Kovásznára, Zágonba, Sepsiszentgyörgyre
három alkalommal is, továbbá Barótra, Csíkszeredába, Székelyudvarhelyre
és Gyergyószentmiklósra.
– Mit nem sikerült megvalósítani 2003-ban?
– Sajnos, nem tudtam hivatalosan bejegyeztetni a KSE sakk szakosztályát
az országos szövetségnél. Ennek az okát nem tudom, mert minden szükséges
iratot elkészítettem: valószínűleg a bürokrácia süllyesztőjében
tűnt el a bejegyzési folyamat. 2004-re aztán megvalósult a terv,
s így már a Román Sakkszövetséghez is tudtunk pályázatot benyújtani.
Amire már csak azért is szükség van, mert a kiszállások sokba kerülnek.
Elég, ha csak a kiszállási költséget és az egy főre eső 50 ezer
lejes benevezési díjat említem. Ha helyben szervezzük meg, akkor
még bírói díjat is fizetni kell. Szerencsénk, hogy van sakkpárosító
programunk, így elég sok időt spórolunk meg azzal, hogy a számítógép
elvégzi ezt a munkát.
– Hány tagja van a szakosztálynak, ki vezeti
a tanfolyamot?
– 13 felnőtt és 6 junior tagja van a szakosztálynak. A juniorok
között van három-négy nagyon tehetséges sakkozónk, akik még felnőtt
játékosoknak is meglepetést képesek okozni. Jelenleg Kovács Árpád
első osztályú sakkozó az oktatónk.
– Milyen a szakosztály felszereltsége?
– Sakktáblákkal úgy-ahogy el vagyunk látva, a svájci rendszerű sakkhoz
elengedhetetlenül szükséges órákkal van gond, mert csak két ilyen
szerkezetünk van. Kézdivásárhelyen ezenkívül még van két óra, ezekkel
mindössze négy asztalnál tudunk játszani.
– 2004-ben aztán jóval több sakktorna volt
a KSE nevével fémjelezve.
– Ez főként annak köszönhető, hogy sikerült megvalósítani a tavalyi
célkitűzéseinket: Kézdivásárhely sakkszakosztálya hivatalos tagja
lett a Román Sakk Föderációnak. A KSE így jogokra tett szert, mint
nemzetközi versenyeken való részvétel, a válogatottba való bejutás
lehetősége, versenyzők leigazolása, melyeknek hiánya eddig csak
hátrányt jelentett, például a megyeszékhelyi társainkkal szemben.
– Melyek voltak a legjelentősebb rendezvényeik?
– Ha időrendi sorrendben tesszük, akkor a Jancsó Gábor-emlékversennyel
kezdeném, amit február 8-án Felsőcsernátonban rendezett meg két
helybeli sakkpártoló. A vándorkupát a KSE egyik kiváló játékosa,
Kovács János nyerte 6,5 ponttal. Ezt követte március 13-án a Vigadóban,
két kategóriában (felnőtt és ifjúsági) a Március 15-kupáért kiírt
svájci rendszerű verseny, ahol nemcsak helyi, de sepsiszentgyörgyi,
zágoni, alsó- és felsőcsernátoni, valamint lemhényi játékosok is
részt vettek. A tizenhat ifjúsági játékos közül a három nyertes
a KSE játékosa: Iochom Zsolt 6,5 ponttal, hat győzelemmel és egy
döntetlennel bizonyult a legjobbnak, a második helyen László Botond,
a harmadik helyen pedig Pál Csaba végzett. A felnőtt kategóriában
húszan mérkőztek, itt is a KSE győzedelmeskedett. A serleget Kisgyörgy
Elemér nyerte hat ponttal, őt követte Kovács Árpád és Kovács János
hat, illetve öt ponttal. Említenem sem kell, hogy ezen versenyek
tető alá hozásakor még csak kacsingattunk a föderáció felé. Ebben
az időszakban szerveztük meg a hagyományos KSE-napi tornánkat is.
– Tehát a KSE-napokra
még nem született meg a hivatalos bejegyzés?
– Sajnos, úgy esett, hogy csak júniusban érett meg kitartó munkák
eredménye, és így a kulturális napok kétszeres örömet jelenthetett
minden kézdivásárhelyi sakkozóknak. Örömünk hordozója nemcsak a
Művelődés-kupáért kiírt hétfordulós svájci rendszerű villámsakk-torna
volt, hanem az az ünnepi momentum, hogy előre tudtunk lépni. Ezen
a versenyen egyébként tizennyolc helybeli, alsócsernátoni és zágoni
sakkozó vett részt. A villámsakk-torna győzelmén Kovács János (6
pont) és a tizenéves László Botond (3 pont) osztozott.
– Csak kézdivásárhelyi tagjai vannak a KSE
sakk szakosztályának?
– A kézdivásárhelyi sportegyesület sakkszakosztálya nemcsak a felsőháromszéki
sakkozókat, de az orbaiszékieket is szívesen fogadta, hiszen nyilvánvalóvá
vált, hogy mi egy kitaposott úton jártunk. Ez főként a Zágonban
sorra került, július 10-i Török Sándor-emlékversenyen vált nyilvánvalóvá,
ahol a le nem igazolt orbaiszéki sakkozók jelezték: a KSE színeiben
szeretnének versenyezni. A versenyen a helyi sakkozókon kívül Zabola,
Barátos, Papolc, Csernáton és természetesen Kézdivásárhely képviseltette
magát. Összesen 26 résztvevő volt. A KSE-től Bakk Attila, Borsó
Jenő, Csíki Lajos, Kászoni Márton, Kisgyörgy Elemér, Kovács János,
László Attila, László Zoltán, Varga Ferenc és jómagam neveztünk
be a vetélkedőre. A torna első két helyét mi szereztük meg: holtverseny
alakult ki 7,5 ponttal Kovács János (Kézdivásárhely) és Bakk Attila
(Felsőcsernáton) között. Aztán a sportág hódolói július 16-18-án
a nyolcadik alkalommal megrendezett Idol-sörfesztivál égisze alatt
vetélkedtek, az Idol-kupaért. A Zabolán-napokon a Vénusz-kupa is
általános KSE-sikerrel ért véget. Kovács János, Varga Ferenc, Bakk
Attila, László Zoltán került dobogóra.
– Mikor szerezhetnek a KSE játékosai hivatalosan
is elismert minősítést?
– Egyelőre csak 2005-ben rendezhetünk olyan tornákat, amelyet a
Federáció is elismer, mert a versenyt 25 nappal az időpont előtt
le kell jelenteni, hogy a bírókat kinevezzék. A KSE sakkozói minősítésének
elismerése 2005-re illetve 2006-ra várható, mert adott egy bizonyos
számú vetélkedő, amin a sportoló az egyesület színben részt kell,
hogy vegyen.
– Eddig játékosaink csak a sepsiszentgyörgyi
egyesület égisze alatt versenyezhettek.
– Most sikerült letörni a megyeszékhelyiek hegemóniáját, ugyanis
Barót polgármesterének, Nagy Istvánnak, aki szintén sakkszerető
ember, szintén sikerült bejegyeztetnie egyesületét a Sakkszövetségnél.
Így most három sakk-klubja van a megyének, és Sepsiszentgyörgynek
sem kell többet a mi játékosainkat futatnia.
– Az év még távolról sem tekinthető befejezetnek,
hiszen a sakktáblák soha nem porosodnak, minden versenyt mégsem
áll módunkban megemlíteni. Netán ha valamiről még nem esett szó…
– Az év második felében, pontosabban augusztus 14-én a Kézdivásárhelyi
Sportegyesület sakkszakosztálya a Kertész-kupáért kiírt nemzetközi
torna megrendezésével tisztelgett Kertész Ferenc magyarországi FIDE-mester
előtt, céhes városi látogatása alkalmából. A zuglói sakkszövetség
csernátoni származású elnöke nemcsak nézőként, de versenyzőként
is részt vett a sakktornán. Nemcsak a magyarországi FIDE-mester
jelenléte, de a Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Zágonból,
Zaboláról, Barótról városunkba látogató versenyzők is az egyik legrangosabb
rendezvényünkké emelték a versenyt.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményes
tevékenységet kívánok.
– Végezetül meg szeretném köszönni főszponzorunknak, az Enter Kft.-nek,
hogy az idén sem felejtett el, ugyanakkor a Kézdivásárhelyi Sportegyesületnek
is, hogy támogatta tevékenységünket, hiszen 2004-ben a sakkszakosztály
volt az egyetlen, amely több pénzt kapott, mint amennyit pályázott.
Csak annyit ígérhetek, ha ezt a támogatást minden évben megkapjuk,
eredményeink hatványozódni fognak.
Interjú
Kalusi Csabával - a szentgyörgyi K1 gála egyik győztese Kézdin edzett
Csak hobbiból küzd
Alig hirdette meg hivatalos toborzóját
a nemrég alakult kézdivásárhelyi K1 csapat, a Sinkovits sporttelepen
helyet kapott terem máris egy „sztárvendéget” láthatott vendégül,
a sepsiszentgyörgyi K1 gálán már ismertté vált Kalusi Csaba személyében.
Kalusi inkognitóban, mestere (Pap Ferenc) „engedélye” nélkül látogatott
a kézdi edzőterembe, hogy barátja Lungu Csavar Csaba meghívásának
eleget tegyen. Kalusi célja, hogy barátja kezdeményezésének gratuláljon,
és biztassa a sportág új hódolóit, közös edzésbe torkollott.
Kalusi Csaba edzés közben
– Miért pont ezt a sportágat választottad?
– Már gyerekkoromban is mozgékony alkat voltam, szaladtam, fociztam.
Most úgy éreztem elérkezett az idő, hogy kipróbáljam, mit tudok
kihozni magamból, mit bírok meg, mit bír ki a testem
– Hogyan készülsz a versenyekre?
– Elsősorban magamnak készülök. Reggel szaladás, utána zsákolás,
edzés. Délután ismét szaladás, zsákolás, esténként uszodába járok.
Nem szeretem a fix programot, mindig az szerint igazítom az tréninget,
amihez éppen kedvem van, mert ezt szeretni kell, ahhoz, hogy eredmény
is legyen. Van amikor kevesebbet szaladok, de több időt szánok a
zsákolásra, mozgásra.
– Milyennek találod így utólag a szentgyörgyi mérkőzésedet?
– Nem vagyok megelégedve a teljesítményemmel, még ha győztem is.
Ezelőtt négy-öt évvel álltam még ringbe, ugyancsak Sepsiszentgyörgyön,
a Streetfight (Utcai harc) gálán. Akkor viszont nem voltak kategóriák,
és én voltam a legkisebb, a 66 kilómmal. Első ellenfelem 11 kilóval
volt súlyosabb, mint én, a második 14-el. Az már csúfság volt.
– Mik a további terveid?
– Biztos nem erre a válaszra vársz, de megszeretnék mászni egy nagy
hegyet, valahol Nepálban. El fogom sajátítani a szikla mászás technikáját.
Ezt a küzdősportot csak hobbiból csinálom, igazából a kaland vonz.
– Mi a véleményed a kézdivásárhelyi felhozatalról?
– Látszik rajtuk, hogy meg van a kellő hozzáállás, akarják és szeretik
ezt csinálni. Ami viszont előnyükre származhat, hogy Sepsiszentgyörgyön
nincs egy kimondott terem, ahol edzeni lehetne, nekik viszont van,
innen nőnek majd ki a potenciális ellenfelek.
Lungu Csavar Csaba K1 Edző
A beszélgetés végén a Harcosok Klubjának
edzője, L. Cs. Csaba újabb sztárvendégek látogatását ígérte be,
ha reményei beigazolódnak személyesen Márkus Bélával edzhet a céhes
város csapata, természetesen csak a februári Lokál Kombat gála után,
addig Márkusnak akad bőven elfoglaltsága.
(dimi)
|
